1. Fejezet: Megsiratnád?

A hideg szellő kegyetlen suttogása dermesztette meg a levegőt. A száraz falevelek nyikorogtak a fagyos lehellettől. Az eget elborította egy sötét felleg, mi ében szájával készült elnyelni a napot. Sziszegő sötétség burjánzott a levegőben, a messzi határ vidékeit már elnyelte az éj. Egy nő állt egy épület virágokkal díszített kertjében. Nyirkos és ében volt az idő, nem lehetett látni az arcát, de valahonnan a sötét mélyéről felragyogott egy kegyetlen szem. A ruhája fehér volt, mint a haja, mi lassan lobogott a szél hullámaiban. Egy kisfiú ballagott elő a házból. Fejét lesütötte, hogy annya ne lássa szégyenkező szemeit, mikben halványan elfojtott könnyek derengtek. A nő hangja kimért volt és hideg:
-Szégyent hozol rám fiam...
A fiú nem szólalt meg, továbbra is fegyelmezetten nézte a földet és próbálta arcáról elrejteni a rettegést, mi vacogó lábairól kúszott fel:
-Sajnálom...
Néhány perc, fenyegető szünet következett, majd a nő szép ajkai újra elszakították egymást:
-A sajnálat nem elég. Olyan vagy, mint apád.
A fiú szemeit becsukta, majd mikor újra kinyíltak egy dagadó, sós buborék nőtt rajtuk, mit próbált elfojtani. A könnycsepp az állára csorgott, majd onnan le a földre. A levegőt megrázta a loccsanás. Nem szabadna sírnia. Nem sírhat! Nem teheti meg, mert nincs joga hozzá! A nő ragyogó szemei hunyorogni kezdtek a sötétben. Egy paraszt dolgozott a kertben. Verejtékző arcára rémült árny borult, mikor meglátta, hogy rámerednek. A nő homlokán lévő félhold
felragyogott, miközben kezeit lassan és kimérten kinyújtotta. Ujjai fényleni kezdtek. A paraszt kezei lassan szedték a gyomot, majd eszméletlenül gyorsak lettek, amint a pánik görcsbe rántotta őket. A fiú nem nézett oda. Tekintetét elkapta, de fülei nem tudtak elmenekülni. Hallotta a kegyetlen fröcsögést, amint vörös cseppek záporával telik meg a levegő. A paraszt szája kitárult. Ordítozni készült, de csak habzó halálhörgés hagyta el
ajkait, miközben összezsugorodott pupillájában fényes ostor tükröződött. A fiú sírni akart, de az ostor most a feje mellett suhant el, szétzúzva a dagadó könnyet, mi a derengő
szemből készült előbuggyanni. A nő hangja gonoszul suttogott:
-Megsiratnád?
-Nem...
A fiú ránézett a holttestre. Nem szabad sírnia. Nincs joga hozzá! A nő sarkon fordult és bement a házba. A szél lassan suhogott tovább, fosztva a cseresznye fa virágait. Mintha
havazott volna...

2. Fejezet: Angyal

Inuyasha talpát kissé csiklandozta a hó, szőre is felállt a csípő, mennyből aláhulló hópihék miatt, de nem törődött velük. Nem izgatta a hideg, fel sem fogta a vacogtató érzést, tudata legmélyén is csak halványan villant fel a jeges kimerültség, mert számára semmit sem jelentett ez az ünnep. Bámulta a táncoló hópihéket, mik kergették egymást a szélben, mi fagyos lélegzettel csapott az arcába meglobogtatva haját. A félszellem merengő, sárga szemeivel meredt újra az égbolt hullámzó fátyolára. Érezte, ahogy egy könnycsepp dagad meg a szemében, mi szinte jéggé dermed. Megtörölte szemeit. Nem akart sírni. Túl büszke volt hozzá. Néhány percre a földre sütötte remegő tekintetét, miben áthatóan ragyogott a hó.
-Anyám...-sóhajtott fel.
Kezeit ruhája alá túrta és bőrét kezdte el maszírozni, hogy leperegjen róla a hidegség. Nem akart bemenni Kagoméék házába. Nem. Most csak egyedül szeretett volna lenni. Újra
felderengtek benne a keserű emlékek, anyja ugyanis karácsony napján halt meg. Szemeire merengő árny borult. Saját magát látta, amint kisgyerekként anyja meleg, szerető kezeire borul, majd vidám szemekkel rámered a nőre és szorosan átöleli a ruhájába csimpaszkodva:
-Anya, ugye mindig együtt maradunk?
-Együtt fiam.-mosolygott a nő, majd ő is átkarolta Inuyashát.
-Fázol?-kérdezte Inuyasha.
-Egy kicsit...
Izayoi próbálta elrejteni könnyeit, mik ezüstös patakként öntötték el arcát.
Inuyasha megborzongott, amint visszagondolt erre. Tudta, hogy anyja nem fázik. Tudta, hogy mi volt az a görcsös rángatózás, de nem merte megkérdezni, mert félt a választól.
A fiú újra elkezdte kémlelni az eget. A menny habzó felhőire tekintett, miknek fátyola mögül halvány fénysugár vetkőzött ki. A szikrázó fény hirtelen erősödni kezdett, annyira, hogy
Inuyashának el kellett kapnia a tekintetét, mert már égette szemeit a tiszta, mennyei köd. Mikor a hunyorgó sugár halványodni kezdett újra a felhőkre nézett, majd remegő szemei a kavargó hópihékre szegeződtek. A sok millió kis darab, mintha valami alakot formált volna. Egy kecses, szelíd testet, ki kitárta simogató, védelmet nyújtó szárnyait. Inuyasha testét elöntötték a hópihék. De a kis csillagok nem voltak hidegek. Melegen simultak bőréhez,
miközben megnyugtató, ártatlan suttogás dallamként süvített bele füleibe. Nem értette a szavakat, de érezte őket. Érezte a szeretetet bennük. Inuyasha újra a menny felhői fele
tekintett, miknek habjaiba lassan belemerült a szépséges alak, miközben még a távolban kinyújtotta kezeit a fiú fele és letörölte róla az édes könnyeket.
-Mindig együtt leszünk.
Hirtelen újabb kéz érintette meg Inuyasha testét. Amint hátra pillantott a fiú, Kagomét látta meg. A lány csillogó szemeivel Inuyashára meredt:
-Jössz? Kész a vacsora. Ugye nem akarsz megfázni? Mi a baj?
-Keh...Semmi!-kiáltott fel felháborodottan a félszellem.
Kagome fejét bánatosan lehajtotta, mire a fiú rámeredt és megérintette a kezét:
-Bocsáss meg.
A hulló hópihék függyönye mögött egymásra meredtek, majd Inuyasha megállt és magához húzta a lányt megvédve testével a hideg lehelletétől. A fiú elmosolygott:
-Menjünk...-azzal elindultak a ház fele.
Már érződött a sült fenséges szaga, már látták a feldíszített karácsonyfa vidám fényeit. De egyik csoda sem ért fel azzal, amit akkor pillantott meg, mikor hátra fordult utoljára. A menny fényei újra megtörék a hóesést. Izayoi mosolyát látta meg bennük...

3. Fejezet: A meglepő hír

A menny felhői lassan nyíltak meg. A nap szikrázó sugarai elöntötték a dombokat. Shippou furcsa, aggódó szemekkel Kagoméra nézett, majd az előttük ballagó Inuyashára:
-Nagyon furcsán viselkedik. Olyan halk. Mi bánthatja?
-Nem tudom. Nem mondja el. Nem erőltetem, ha nem akar beszélni róla. Hogy telt a te karácsonyod Shippou?-mosolygott fel a lány.
-Jól. Miroku Sangot nyaggatta állandóan, valamilyen ajándék miatt, de ő nem akarta elfogadni. Azt mondta durva lenne egy kölyök előtt. Nem értem, milyen az az ajándék, amit egy gyerek nem láthat.-mondta kissé sértődötten.
Kagome arcára halvány pír szökött fel. Hirtelen Inuyasha megállt. Haját csendesen lobogtatta a szél. Egy alak állt a fák közt. Arany szemei csendesen szikráztak, mindegyik fényben volt valami hideg parázs, mitől felállt a félszellem hátán a szőr. Sesshomaru lassan lépett elő. A szellem érzéstelen szemeivel a párra tekintett. Shippou félelmében a lány mögé bújt. Mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon, Inuyasha felébredt a csendes állapotból, amint állkapcsa
dühödten remegett, miközben félelmetesen higgadt bátyára meredt:
-Mit keresel itt?
-Megéreztem a szagod.
-Mit akarsz? Gondolom nem azért jöttél, hogy boldog karácsonyt kívánj!-tekergett kárörvendő mosoly arcára.
-Az emberek és a nyomorult kis ünnepeik tökéletesen hidegen hagynak. Anyád vére folyik az ereidben félig-meddig. Természetes, hogy te is vonzódsz ezekhez a szokásokhoz, de nem kellene dicsekedned velük. Szégyent hozol apánk vérére.
-Bocsáss meg Sesshomaru, de nem az én hibám az hogy te szív nélkül jöttél a világra.
-Megöllek...
-Sokszor hallottam már ezt, mondj valami újat.
Sesshomaru megindult. Rebbenés nélküli arccal vágtatott a félszellem fele, miközben féktelen keze kegyetlen „grimaszba” torzult. Az ostor, mint egy tekergő, vérszomjas kígyó csapott fel a magasba, majd sújtott le a Tetsuigára. Inuyasha kissé hátra esett a nagy erejű támadás miatt, de nem hátrált meg. A ragyogó ostor újra lecsapott, olyan erővel, hogy a belőle kipattogó szikrák megcsípték a fiú arcát.
-Inuyasha!-sikítozott Kagome.
A szellem előrántotta a Toukijint. A kardok ádázul csapkodták egymást. Összeütközésükkor éles, fülsüketítő sipítás hallatszott, mintha sírtak volna, amint egymást marcangolták az erőteljes csapások miatt. Az ostor továbbra is tekergett a szellem ujjai közt, mik fogták a kardot is, mint egy önálló életet élő kígyó, ott suhogva Inuyasha feje körül, mintha meg akarná harapni. A két küzdő hamarosan eltűnt Kagome látóteréből, szemei is szinte csak két
egymásba belekapó foltot tudtak kivenni. Utánuk szaladt. A levegő megtelt a süvítő kardok hangjával. Sesshomaru most ereje tejében volt. A lány újra megpillantotta őket.
Inuyasha egy kisebb szakadék peremén küzdött a szellemmel, alattuk befagyott tó tátongott. A lány észre vette, hogy a fiú már csak védekezni tud, alig tud ellenállni Sesshomaru
gyilkos csapásainak, kinek fegyelmezett arcára most egy apró, elégedett mosoly villant fel. A Toukijin a magasba emelkedett, vérszomjas pengéjén megcsillant a nap.
-FEKSZIK!-sikított fel a lány.
Inuyasha a mélybe zuhant. A kard célt tévesztett. Jeges csobbanás hangja töltötte meg a levegőt, amint a fiú áttörte a jégpáncélt. Sesshomaru csalódottan hunyorogni kezdett.
Arcára vibráló, fenyegető árny terült szét, amint pengeéles körmei ragyogni kezdtek. Hirtelen arany sugár kíséretében jégdarabokkal telt meg a levegő. A szellem látóterét elöntötték a széthulló „cafatok”. Sesshomaru utat nyitott a csillógó víz ragyogó fátyola közt, de már elkésett. Áldozatai már eltüntek.
-Hol vagy Sesshomaru nagyúr?-kiabálta Jaken.
A kis démon szemei felragyogtak, amint megpillantotta szeretett nagyurát, de hirtelen a vidámságtól sikítozó Rin gázolt át rajta:
-Sesshomaru nagyúr!
-Rin...
-Sesshomaru nagyúr, mit csináltál? Miért hagytál úgy el minket?
-Volt egy kis elintézni valóm...-azzal a szellem sarkon fordult a lánnyal és Jakennel a nyomában.

Inuyasha a földön hasalt Kaede kunyhójában. Verejtékző hátán kisebb sebek tátogtak, mik azonnal kezdtek beforradni. Dühös, éles tekintettel meredt maga elé, de az arcán ragyogó
furcsa, fegyelmezett magatartás nem tűnt el. Kagome vizes ruhával borogatta a fiú hátát, hogy lehűtse a verejtékező izmokat, mik izgatóan hullámoztak ujjai alatt. A lány
gyengéden megtörölte Inuyasha testét sejmes kezeivel, miket próbált lenyugtatni, hogy ne kezdjenek el remegni a kéjes vágytól, amit az az élvezet nyújtott számára, hogy ujjai
hozzá érhettek a félszellem bőréhez. De nem engedhetett a mámorító csábításnak. Sango és Miroku is ott voltak, kik kíváncsi szemekkel nézték őket, miközben a szerzetes eltakarta Shippou szemeit. Kagome próbálta elrejteni arcáról a pírt és próbálta elfojtani a szemeiben derengő kéjt. Inuyasha nem törődött a lánnyal. Mintha nem is érezte volna a lány kényeztető kezeit, meredt maga elé, majd lassan megszólalt:
-Az az átkozott...Majdnem megölt.
-Ne törődj vele.
-Sosem tanul. De félek, hogy egyszer nem fog hibázni.
Kagome bólintott. A lány ijedten észrevette, hogy már puszta kezeivel simogatja a fiút. Kezeit gyorsan elkapta. A félszellem tekintetét a lányra szegezte:
-Mi a baj Kagome?
Hirtelen Kaede lépett be a kunyhóba:
-Attól tartok nem sok időtök van a pihenésre.
-Mi történt Kaede anyó?-kérdezte Sango.
-Egy vérszomjas szellem garázdálkodik a környéken. Ártatlan embereket mészárol le, falukat tesz a földdel egyenlővé. De ez nem minden. Ami sokkal nyugtalanítóbb az az, hogy a szellem, az egyik túlélő elmondása szerint kíértetiesen hasonlít valakire.
Néhány másodperc vészjóló, fenyegető szünet következett, majd Kaede öreg ajkai lassan elszakadtak egymástól. A szó félelmetes, kegyetlen hanglejtéssel buggyant ki a szájából:
-Sesshomarura...
-MI?-ugrott fel Inuyasha ökölbe szorítva kezeit.
-Öregeket, gyerekeket, férfiakat, nőket ölt meg. Ártatlan embereket.
-Az a bolond. A történtek után? Együttes erővel legyőztük a Souungat. Azt hittem drága bátyám némi változáson esett át, de ahogy a mondás tartja, vérszomjas, embergyűlölő kutyából nem lesz öleb. Tudtam, hogy nem tagadja meg a vérét.
-De Inuyasha? Mi van, ha csapda?-kérdezte aggódva Kagome-Lehet, hogy nem Sesshomaru a tettes, hanem...
Hirtelen halk nyögés hallatszott fel. A lány az ajtó fele tekintett. Két férfi egy sérült harmadikat cipelt a vállán. A sebesült ruhája mocskos volt a vértől, ami hosszú, kíméletlen tócsákban fröcsögött, jelezve azt az utat, ahonnan jöttek. Sápadt arcát lassan felkapta és üveges szemeivel Inuyashára meredt. Remegő ajkai mögül habzó nyál csorgott alá, mibe vérfagysztó vörösség is vegyült, miközben nyelve mögül halálhörgét nyögött:
-A fé.....hold.....Azo... a szeme..azo... a sága, hidegggg szeei...
Inuyasha kirontott a kunyhóból és az erdő fele vette az irányt. Kagome utána nyúlt, de nem érte el. A fiú még visszakiabált feléjük, mielőtt eltűnt volna a sűrűben:
-Ne kövessetek!


4. Fejezet: A vérszomjas szellem

Akimoto vacogva feküdt a lovasszekér alatt. A nő verejtéke ragadós, forró masszaként hatolt a ruhája alá. Fogai kétségbeesetten kopogtak szájában, kezei tehetetlenül rázkódtak a félelem miatt, miközben remegő szemeit, mik könnyekkel teltek meg, a kerekek fele szegezte. Tompa
sziszegést hallott. Látta, amint óriási karmok csapódnak a földbe. Levegőt sem mert venni, vörösödő arca elfojtott sikítását takarta el. Hallotta, amint a szörnyeteg morog, majd a levegőbe szippant. Biztos megtalálja, és akkor széttépi! Darabokra fogja tépni! Fagyos csend következett. A szörny megállt, szimatolását abbahagyta. A csendet kimért, éhes sziszegés borzolta meg. Akimoto ruháját nedves forróság öntötte el. Lassan elkezdett hátrálni, hogy ki tudjon törni a szekér másik oldalán. Közben a szétmarcangolt lovakra tekintett. Jó ég...Hirtelen a bestia förtelmes, krokodilszerű pofáját a szekér alá csapta és rideg
hüllőszemeivel a nőre meredt. A feyegető állkapocs az orra előtt csapódott össze, de nem érte el. A nőből kétségbeesett sikoly tört elő. A szörnyeteg szája újra kitárult, elöntve Akimoto látóterét, ki már a fogakat se látta, csak a tekergő, húsos nyelvet és magát a lény gyomrát. Készült arra, hogy az agyarak belemélyednek a húsába, de hirtelen a szörnyből fájdalmas sipítás tört elő. A nő végre kijutott a szekér alól. Látta, amint a bestia holtan elterül a földön és kigúbadt, elvörösödött szemeivel rá mered. Akimoto az erdő fele tekintett. Fehér hajú alak állt a szélben. A nő kezeit kitárta, hogy köszönetet mondjon megmentőjének, miközben szemei hálás csillagokkal teltek meg:
-Köszönöm!
Az alak kinyújtotta vibráló kezeit. Akimoto arcára fagyott mosolyáról halk suttogás hallatszott:
-Ne...

5. Fejezet: Inuyasha Sesshomaru ellen

Sesshomaru nyugodtan meredt maga elé a fák árnyékában. Rebbenés nélküli, csendes szemeit Jakenre és a játszó Rinre szegezte. A kislány vidáman hancúrozott a kis démon körül, ki kiabálva próbálta oktatni Rint. A lány nem törődött a goromba Jakennel. Rakoncátlan lábaival köröket írt le, utána a bokrok közé szaladt. Jaken utána loholt. Sesshomaru fegyelmezett arcával rájuk nézett. A szél hidegen meglobogott. A szellem rideg tekintetét oldalra szegezte.
Inuyasha állt vele szemben. A fiú szája dühödten vicsorgott, miközben elszánt kezeivel erősen megmarkolta a Tetsuigát. Sesshomaru nyugodt hanggal megszólította dühös öccsét:
-A változatosság kedvéért te keresel fel, hogy megölj?
-Fogd be! Rengeteg ártatlan embert lemészároltál, ideje megfizetned!
Sesshomaru nem szólalt meg. Lassan felállt, kezét kinyújtotta, mi fenyegetően ragyogni kezdett. Inuyasha ordítozva megindult, feléje csapva kardját:
-Most MEGHALSZ!
A fényes ostor sziszegve megindult és körülcsavarta a Tetsuigát. A félszellem szemeit egy pillanatra elvakította a sercegő csáp, mi elborította a kardot, de nem sok ideje maradt arra, hogy ezzel törődjön, mert Sesshomaru maga fele rántotta az ostort vele együtt. A szellem visszahúzta a ragyogó csápot és előrántotta a Toukijint. Inuyasha megfékezte lábaival Sesshomaru fele „zuhanó” tetsét, mert majdnem a csillogó pengébe lökte a szellem. A Tetsuiga és a Toukijin összecsapott. Mintha pattogó villámok csaptak volna elő a két kardból, amint azok csattogva egymásnak ütköztek. Inuyasha kissé meghátrált, miközben nyálazva elkiáltotta magát:
-Szélborda!
A Tetsuigából mindent átható fényvihar robbant elő, minek utjából Sesshomaru könnyedén kitért, ki a magasba dobta a kardját. A félszellem egyik kezére rátekeredett az ostor, mi
sziszegve megfodorta a levegőt, majd vonagolva a földhöz hajította. A szellem a levegőben kecses könnyedséggel elkapta a kardot, minek pengéje fenyegetően felszikrázott a nap vakító sugarai közt. Sesshomaru tekintete nyugodt volt, de szemeinek mélyén csillogott a düh, amint földön heverő öccsére tekintett. A szellem megperdült a levegőben, ruhája kísértetiesen meglobogott a fagyos szélben. Sesshomaru halálos nyílként omlott alá a nap szikrázó sugaraiban fürödve kezét magasba lendítve a karddal:
-Még mindig nem tudod hol a helyed...
A Toukijin éle belemélyedt Inuyasha homlokának bőrébe, feltépve azt, miközben belőle halvány vörösség csorgott alá, végignyalva a fiú állát, nedvessé téve a talajt. A Tetsuiga
remegve küzdött Sesshomaru ellen. Inuyasha semmit sem látott, csak a mindent elöntő pengét és szeme sarkában a vérét, minek sós bűze az orrába hatolt. Inuyasha dühödten ellökte magától a szellemet, ki újból neki rontott. A két kard süvítve újból egymásnak csapódott. Sesshomaru fagyos arcán halvány mosoly kúszott fel:
-Te akarsz megölni? Védekezni is alig bírsz...
Inuyasha hirtelen a magasba ugrott. Sesshomaru követte. Egy erős mozdulattal elékerült. A fiú lábaival elrugaszkodott a levegőben, amint megrúgta bátyát, kinek kegyetlen szemei a
Toukijin szikrázó pengéjén tükröződtek.
-Szélborda!-üvöltötte el magát újra Inuyasha.
Sesshomaru ismét kitért a támadás elől elégedett arccal rámeredve a fáradó fiúra csendes szemeivel:
-Gyenge kis lény vagy....
-Olyan furcsa, hogy ez a gyenge kis lény már annyiszor legyőzött!
Alig értek a földre, feszes lábaik újra elrúgták maguktól a talajt. A kardok csapkodása megtöltötte a levegőt. Hirtelen Inuyasha fáradtan a földre rogyott. Remegő kezeivel
megszorította a vállát. Dühös szemeit az ujjaira szegezte,
mik mögül a habzó vér bugyogva tört elő meleg masszába áztatva ruháját. Sesshomaru mögötte állt pár méterrel. A szellem lassan megfordult és a fiúra meredt. Inuyasha nyögve
felállt. Kardja felcsillant a napfényben. A fiú elszántan felüvöltött:
-MEGHALSZ!
Hirtelen, mint valami mennyei csoda, a sűrű bokrok közül Rin futott elő. A kislány kezeit a szellem lába közé fonta és tiltakozó, derengő szemeit Inuyashára szegezte, miközben
remegő szája mögül a kétségbeesett szavak hatalmas súlyként a félszellemre omlottak:
-Ne bántsd Sesshomarut!
Inuyasha megtorpant. Megdöbbentten a lányra tekintett. Rin ordítozni kezdett, majd fejét Sesshomaru ruhájába túrta elállva könnyei útját, mik csillogva töltötték meg a levegőt:
-Nem bánthatod! Nem engedem! Nem engedem hogy bántsd!

Inuyasha kezeit ökölbe szorította. A nő jeges szemeivel körülnézett:
-Látod Inuyasha? Ezt tette apád...A saját fajtáját, szellemeket gyilkolt meg az emberekért. Évszázadokkal ezelőtt végzett egy nagyerejű démonnal is. A Halálmadárral...Ez lett ennek a terentménynek a sorsa is, sírja eme zord csontos temető lett apád gyomrában. Elvettem Sesshomaru életet adó kardját, hogy feltámasszam a halott lényt, hogy befejezze küldetését. Hogy kiírtsa az egész emberiséget!-kúszott fel apró mosoly az arcára-A Souunga képes lenne feltámasztani egy ilyen rég halott lényt, de a szent ékkő darabjainak a segítségével most megnövelem a Tetsuiga erejét is.-azzal a magasba emelte a kardot.
Hayu hangja betöltötte a levegőt:
-HALÁLMADÁR! KELJ ÉLETRE!
A Tensaiga a csontok közé csapott. Hirtelen ragyogó, mindenható fényvihar oszlatta el az árnyékokat, mi szinte azonnal ki is aludt. A koponyák egymást csapkodva zörögni kezdtek. Inuyasha dühösen kapta fel a tekintetét. Kagome ijedt szemeivel ölelte át Inuyashát, védelmet keresve a kezei közt. Hayu tekintetén ördögi „grimasz” burjánzott. A csontok tengeréből óriási halmaz emelkedett ki, melynek hatalmas árnyéka rávetült a párra, majd fröcsögve,
szakadozva, megnyílva a torz, halott kupac alakot formált és szájat alkotott. Vérfagyasztó, artikulátlan rikácsolás öntötte el a levegőt. A folydogáló erek egymáshoz értek, a burjánzó húshalmaz öszefolyt, majd dobogva hullámozni kezdett. A madár kitárta szárnyait, mik sötét árnyat vetettek a csontokra. Előbukkant tisztán és kivehetően az émelyítően torz, és foszladt hústenger mögül a fej is. A csőr hosszan előre nyúlt, benne csipkézett fogak meredeztek.
A madár hasa csupasz volt a fejével együtt, de a szárnyait páncélszerű tollak díszítették. A kampós csőr alatt vörös, zsákszerű képződmény hullámzott. Úgy nézett ki, mint egy foszladó, förtelmes keselyű. Óriási volt. Hayu a terentmény vállára ugrott kinyújtva ostorát és rácsapott a szörnyeteg ocsmány pofájára. A madár kinyitotta szemeit, miben a pokol tüze lobogott és rámeredt a párra. Inuyasha büszkén előrántotta a kardját a vicsorgó lény fele:
-Hah, egy nagy pulyka...Elismerésem, ocsmányabb, mint gondoltam, de azt hiszed, hogy egy nagyra nőtt, foszladó galamb az utamba állhat?
-Azonnal megmutatom mire képes...-hunyorgott a nő.
A madár tátongó orrlyukaiba levegőt szívott. Csőre alatt lévő hólyag ráncai kisimultak, feszesedni kezdtek, megmutatva a tekergő érhálózatot, majd olyan kövérré dagadt, mint a madár feje. Hayu elégedetten a párra nézett:
-A Halálmadár célja az emberiség kiírtása. Éneke a szellemekre, vagy olyanokra, kiben a szellemvér folyik, tökéletesen ártalmatlan, de...-kezdett el a homlokán lévő félhold vörösen ragyogni szemeire véres árnyakat vetve-...Az emberekre halálos...
A madár kinyitotta csontos csőrét, megmutatva vörös masszaként hullámzó nyelvét. Énekelni kezdett...Kagome pupillája összezsugorodott, amint a földre rogyott. A madár éneke nem igazi dallam volt, hanem derengő sipítás, mi hullámozva ömlött a lányra. Inuyasha kétségbeesetten átölelte Kagomét betapasztva füleit, miközben görcsösen
magához szorította. A fiú remegő hangjaival simogatta a
könnyező lányt:
-Ne, ne hallgasd! Csak az én hangomra figyelj!
-Ne engedd!-nyögte.
Hayu gonoszul mosolygott a madár vállán. Kagome kínjában szorongatta a félszellemet. Írtózatos volt a hang. Nem tudta elviselni! Érezte, amint a fiú védeni próbálja őt a sikolytól, de hiába szorongatta, hiába beszélt hozzá, Kagome remegő kezei hirtelen lenyugodtak, majd elgyengülten a koponyák közé zuhantak. A madár elhallgatott. Hayu látta, amint Inuyasha vállai féktelen rángatózásba kezdenek. A félszellem felkapta fejét. Arcát ezüstös csíkok öntötték el, mik remegő szemeiből buggyantak elő, megállíthahatlanul, nedvessé téve a fiú
dühtől vicsorgó képét, acsargó fogaira folyva, majd onnan a koponyák közé loccsanva. A madár a nővel együtt lassan a magasba emelkedett. Hayu sötét tekintetét a szenvedő
Inuyashára szegezte:
-Még nem öllek meg. Még szenvedj...Egy fajt kell még kiírtanom!-nézett rá rebbenés nélküli, „halott” tekintetével.
A Halálmadár lassan eltűnt, kirepülve azon a résen, amit még hajdanán Sesshomaru csinált. Inuyasha a földre rogyott és kétségbeesetten átölelte a lányt. Remegő kezeit Kagome köré csavarta elöntve sós könnyeivel fagyos testét. Nem! Nem történhetett meg! Ez képtelenség! Olyan hihetetlennek tűnt. Inuyasha vicsorogva letépte magáról felső kimonóját. Karmai
megcsillantak a levegőben.
-Nem engedem, hogy elmenj Kagome, nem hagyom! Itt maradsz velem, ha bele is pusztulok!-ordítozta, miközben szájából nyál zúdolt hátra, szeméből a lélek hideg csillagai szóródtak szét a levegőben vörös cseppek kíséretében.
Saját sebeit tépte fel. A forró vér elöntötte a fiú testét, ki magához szorította a lányt fáhdalmasan nyögve:
-Itt maradsz velem! Szükségem van rád!
Inuyasha könnyei és a vére összefolyt. A félszellem görcsösen ölelte magához Kagomét, elborítva a lány testét könnyeivel és burjánzó vérével, mi sötéten ragyogott eggyé olvadt árnyékukban a koponyák völgyei közt. Inuyasha szemei féktelenül derengtek...
Hirtelen újabb kéz érintette meg Inuyasha testét. Amint hátra pillantott a fiú Kagomét látta meg. A lány csillogó szemeivel Inuyashára meredt:
-Jössz? Kész a vacsora. Ugye nem akarsz megfázni? Mi a baj?
-Semmi!-kiáltott fel felháborodottan a félszellem.
Kagome fejét bánatosan lehajtotta, mire a fiú rámeredt és megérintette a kezét:
-Bocsáss meg.
A hulló hópihék függyönye mögött egymásra meredtek, majd Inuyasha megállt és magához húzta a lányt megvédve testével a hideg lehelletétől. A fiú elmosolygott:
-Menjünk...-azzal elindultak a ház fele.
Inuyasha a földön hasalt Kaede kunyhójában. Verejtékző hátán kisebb sebek tátogtak, mik azonnal kezdtek beforradni. Dühös, éles tekintettel meredt maga elé, de az arcán ragyogó
furcsa, fegyelmezett magatartás nem tűnt el. Kagome vizes ruhával borogatta a fiú hátát, hogy lehűtse a verejtékező izmokat, mik izgatóan hullámoztak ujjai alatt. A lány gyengéden megtörölte Inuyasha testét sejmes kezeivel, miket próbált lenyugtatni, hogy ne kezdjenek el remegni a kéjes vágytól, amit az az élvezet nyújtott számára, hogy ujjai hozzá érhettek a félszellem bőréhez.
-Ez nem helyes...-suttogta a lány.
-Tudom...-lihegte mosolygova Inuyasha.
A fiú mohón megsimította a lány combját. Kagome szenvedélyesen letépte Inuyasháról a ruháit vágyaktól kábultan végigsimogatva a kéjtől lihegő félszellemet. Inuyasha ajkait ezután a lány nyakára tapasztotta szelíd csókok tengerébe fürösztve meg a lihegő Kagomét, kinek remegő szája mögül parány sikoly buggyant ki. A fiú mohón megnyalta a lány melleit, mik csábítóan dodorodta ki ruhája alól, mitől a félszellem megszabadította. Szabadok voltak és őrülten szerelmesek.
Inuyasha...
Őrülten szerelmesek...
Inuyasha...
Halálosan szerelmesek...
Kagome...
Szeretlek...
-Inuyasha...-nyögte gyengén Kagome.
A fiú szemei meglepetten kigúbadtak. Észre sem vette, hogy sír. Tekintetét lekapta. A lány nézett rá csillogó szemeivel, pír, gyengéd arcával átölelve a fiút:
-Inuyasha? Te sírsz...
A fiú magához szorította Kagomét. A lány érezte, hogy elöntik a testét a könnyek és a vér...Inuyasha félig szellem vére, mibe megmártóztatta a testét, hogy megmentse a
Halálmadár sikolyától. A lány aggódó tekintettel a fiú felszakított sebeire tekintett, de már csak összemaszatolt vér csillogott a helyükön. Beforradtak. Inuyasha hangja erős volt és büszke. Próbálta elrejteni lönnyeit, fájdalmát és azt a boldogságot is, hogy feléledt a lány:
-Kagome...Szeretlek...Nem halhatsz meg. Az életemet is feláldoznám azért, hogy velem lehess.
-Inuyasha...Köszönöm...-azzal viszonozta a fiú ölelését.

Mikor visszatértek, a fekete gyöngy csillogva beleesett Inuyasha szemébe. A lány ijedt tekintettel bámulta a féktelen pusztítást. A házak füstölögve meredeztek az ég fele, miközben belőlük sziszegtek az emésztő tűz nyalábai. Emberek holttestei termettek a halál mezején. A bokrok mögül Kaede vánszorgott elő, lábán kisebb sérüléssel. Verejtékző arccal rámeredt a párra. Nyilván védőbuborékot vont maga köré és az védte meg a szörny gyilkos hangjától. Kagome oda futott az öreg papnőhöz:
-Kaede anyó! Hol van Miroku és Sango? Merre ment a szörny?

10. Fejezet: A nagy csata

Jii-chan szorgalmasan lapátolta a havat, mi házuknál halmozódott fel. Az éj sötét leple már közeledett, ében fátyola elborította a messzeséget, és egyre kúszott fekete karjaival, hogy elborítsa Tokio egét is. Hirtelen vörös fényt látott szűrődni a szentélyből. Kíváncsian betekintett. A kút szikrázott vörös fényvihart okádva magából.
-Nagyszerű, ezek szerint Kagome megint haza jön.
A bűzös szellő förtelmes hullámként robbant elő a kútból vérfagysztó sipítás kisíretében, mi hátra vetette a lány nagyapját. Jii-chan kirohant a szentélyből, amit az felhasadt és hátborzongató sugarak kíséretében „életet adott” valaminek, ami a kútból mászott elő. Az öreg ijedt szemeit a magasba kapta, amint valami hatalmas szállt el felette. A sötét borzalom a város fényei fele tartott.

-Ez lehetetlen! Át sem fér az időkúton!-borzadt el Kagome.
-Az a nő valami varázslat segítségével összezsugorította addig, amíg átment a kúton.-suttogta Kaede.
-Hogy juthatott mégis át? Csak én és Inuyasha tudja használni!
-Nyilván a rengeteg ékkőszilánk segítségével és Jaken botjával, mi apám sírhelyéhez is utat nyitott.
-Igazán szuper!-szörnyülködött a lány-Az a repülő szörnyeteg a földdel fogja egyenlővé tenni Tokiot! Nem tudjuk megállítani!
-Miért Kagome?-fordult hozzá Inuyasha.
-Nem érted. A te kardod nagyobb pusztítást végezhet, mint az az óriási galamb!
-Valakinek mégis meg kell állítania! Kagome, te maradj itt! Túl veszélyes! Meghalsz, ha meghallod az énekét!
De a lány nem törődött a fiú féltő szavaival. Habozás nélkül a kútba vetette magát.

Ayu lassan sétált haza a sötét utcák ködös útvesztőin. Közpékorú vő volt, ki meleg bundakabátjába bugyolálta be magát, védve testét a hideg szellőtől, mi jegesen süvített
végig a házak közt. Hirtelen egy fegyveres rabló ugrott ki a sűrű sötétségből, mintha csak rá várt volna. A fegyveres rá szegezte pisztolyát, mi fenyegetően ragyogott:
-Pénzt, ékszereket, minden értéket ide, MOST!-üvöltötte.
Ayu remegő kezét kabátja zsebébe túrta a pénztárcáját keresve, mikor kegyetlen szél döntötte le a lábairól. Valami a magasból kinyúlt és elragadta a fegyveres támadót, kinek artikulátlan sikolya egy reccsenés kíséretében elcsuklott, miközben az éhesen tátogó sötétség véresen felsipított. A nő futásnak eredt. Nem volt kíváncsi rá, hogy mi végzett a rablóval. A támadó halálsikolya még sokáig visszahgzott a nyirkos, kis üres utcán, mintha sosem akarna megszűnni. A nő nem nézett hátra, de rájött a szörnyű felismerés, hogy nem a férfi sikoltozik, hanem valami más. Ez a vérfagyasztó sikoly, mi elviselhetetlen sipítássá hullámzott, döntötte le örökre a lábairól.

-Félsz szívem?-kérdezte a férfi, amint ránézett kedvesére a mozi sötét termében.
-Nem, dehogy. Láttam már ennél ijesztőbb filmet is.
-Ha megijednél, nyugodtan karolj át, és sikíts, ahogy a torkodon kifér.
Hirtelen a filmvásznat ocsmány szörnyeteg feje főtte át, mi vérszomjas csőrével szétmarcangolta a Sikító éj című film főhősét, majd vérben forgó szemeit a pánikoló tömegre szegezte, kitárva óriási száját, miből az emberekre fröccsent az emésztő nyál. A nő sikítozott, valóban, ahogy a torkán kifért, belecsimpaszkodva a férfiba elszakítva annak a ruháját és elkábítva rémületével, de a hangját könnyedén elnyomta a madár éneke, a tömeg félelemtől
hullámzó üvöltését véres sipításba fojtva. A Halálmadár kitört a moziból, foszladó testét, mit a magasba emeltek roppant szárnyai, remegve világították meg a reflektorok. A lény hatalmas teste úszott a város üvöltöző fényeiben. Hayu elégedetten meredt le a pánikoló tömegre, mi az utcákra ömlött a házakból élő tengerként, összemosva az embereket, mintha nyüzsgő hangyasereg lett volna. Az autók karamboloztak, egymásnak ütköztek, valamelyik a magasba
repült égő roncshalmazként az emberekhez csapódva. A fémes sírás és a szörnyeteg vérszomjas üvöltése összeolvadt. A madár kitárta szárnyait betörve néhány ablakot, melyeknek szilánkjai csörömpölve megtöltötték a levegőt, majd a földre ereszkedett, hatalmas karmaival felszántva az aszfaltot és éhesen a menekülők közé kapott. Bíbor robbanások festették a lény szárnyait vörösre, amint az őrült autók egymást szétzúzva belehajtottak az épületekbe. Egy kamion is a magasba emelkedett füstölgő kerekei által nekicsapódva a
bestia húsos pofájának, mi dühödten ragadta meg agyaraival és főtte át az egyik felhőkarcolót vele. Leírhatatlan káosz uralkodott Tokio utcáin. A madár újra a magasba emelkedett.
Vérszomjas szemei egy vonaton akadtak meg. A lény gigantikus szárnyai segítségével könnyedén utolérte menekülő, tehetetlen áldozatát. Hatalmas karmait belemélyesztette a
vonatba. A fém fájdalmasan felnyöszörgött, amint átfőtték a pengeéles karmok, szikráktól sercegően nyüszítve a benne üvöltöző emberekkel, kik úgy zuhantak hátra, mint a rongybabák. A szörny magához emelte a furcsa tárgyat. Horgas csőrével könnyedén felvágta a tetejét, belemélyesztve tarajos nyelvét is, megízlelve az idegen dolgot, mi ott recsegett karmai közt. Nem ízlett neki. Leejtette a gépet, mi felismerhetetlenül zuhant alá a sokkolt tömegre. Az emberek nem törődtek egymással, egymást taposva rikácsoltak, zihálva futva a túlzsúfolt utcák gyilkos, vörös árjában. A szörny újra felüvöltött, majd megfordult letarolva az
útjában lévő felhőkarcolók ablakait. Leereszkedett az egyik hídra, mint egy denevér és vérszomjas, pokoli szemeit a hullámzó tömegre szegezte. Hatalmas orrlyukaiba levegőt szippantott, megdagasztva a csőre alatt lévő hólyagot, majd kitárta száját, miből a habzó nyállal együtt halálos éneke tört elő. A pánikoló tömeg egy emberként rogyott a földre, a
fülét fogva, hogy ne hallja a gonosz, mindent elnémító sipítást, mi megrepesztette az épen maradt ablakokat. Hayu gonosz arcára elégedett vigyor telepedett:
-Végetek van...Pusztuljatok!
Hirtelen sárga fény főtte át a szörnyeteg levegővel teli hólyagját, mi fröcsögve kettészakadt. A lény fájdalmában felsikoltott vörös szemeivel támadójára nézve. Már nem énekelt többet...A nő döbbenten tekintett az egyik épületre. Mint egy megváltó csoda, bukkant fel a vörös kimonójú, fehér hajú szellem arany szemeivel rátekintve a dühtől vicsorgő Hayura:
-Vége a játéknak...
-Nem sokáig élsz...Öld meg!-sújtott le ostorával a madár torz pofájára.
A lény fenyegetően kitárta szárnyait gyengén rásipítva a félszellemre, mintha berekedt volna. A hatalmas test megindult. A félelemtől kialudt reflektorok hirtelen reménykedve kigyulladtak és megvilágítottak egy felismerhetetlen alakot, ki szembeszállt a fél Tokiót
leromboló bestiával. Inuyasha elrugaszkodott az épülettől maga elé rántva a Tetsuigát. A gonosz lény mellette suhant el, megcsapva őt bűzével. A Halálmadár megfordult, majd a
háztetők felett ugráló félszellemre tekintett. A gyilkos csőr ragyogva kitárult. A madár szájából kékes robbanás tört elő, mi megperzselte a fiú ruháját.
-Inuyasha! Vigyázz!-sikítozta Kagome.
A szörnyeteg a lány fele kapta véres szemeit.
-Tehát él...-sziszegte csalódottan Hayu.
A lény gyilkos karmait kitárta. Inuyasha kétségbeesetten felüvöltött:
-KAGOME!
Hirtelen valami a madár arcának csapódott, mi így visszahátrált. A fiú fáradt arcára megkönnyebült mosoly villant fel. Hayu ridegen hinyorogni kezdett. Egy sárgás
pont vált láthatóvá.
-A csonttötő!-nevetett fel Kagome.
A madár csőre újra kitárult, mire a bumeráng újra megcsapta az undorító szörnypofát. Valami véres, húsos dolog zuhant alá a morgó szörny fejéről. Az egyik szeme.
-Sango! Kirara! Miroku!-sikította örömében Kagome.
-Kagome. Jól vagy?-kérdezte aggódva a szellemírtó.
-Nekem nincs bajom, de meg kell állítanunk ezt a szárnyas bestiát, mielőtt még többen meghalnának! Egyébként hogy kerültetek ide?
-Kaede segítségével jutottunk át a kúton. Szép a világod Kagome, de megjegyezem, sokkal csinosabb lenne, ha nem tenné a földdel egyenlővé egy nagyra nőtt pulyka.
A szörnyeteg morogva támadói fele fordult Hayuval a vállán:
-Ezek csak emberek...Azt hiszitek meg tudtok állítani?
-Nehogy az arcodra faggyon a mosoly Sesshomaru annya!-kiabálta pimaszul Kagome.
-De el kell ismernem, nagyon csinos vagy, de azért nem kérdezem meg, akarsz-e a gyerekeim annya lenni, mert túl brutális lennél, Sesshomaru pedig nem örülne egy féltestvérnek, neki ott van már Inuyasha!-nevetett Miroku, ki szokás szerint letapizta Sangot, ki egy jól irányzott
pofonnal helyre rakta perverz hódolóját.
Hayu ördögi szemeire sötétség vetült, miközben a homlokán lévő félhold vörösen ragyogni kezdett:
-Ostobák...
A madár csőre mögül újra fényvihar robbant elő. Kirara könnyedén kitért a támadástól. Eközben Inuyasha megragadta kardját és üvöltve lesujtott vele:
-Szélborda!
A sárga fényhullám bömbölve a szörnyetegnek csapott, de annak fényes tollairól lepattant a támadás.
-Mi?-vicsorgott mérgesen a félszellem.
-A Halálmadár tollai túl kemények ahhoz, hogy a te kis félszellem támadásod végezzenek vele. Az apád víz volt...Anyád homok...Te sár vagy!-hunyorgott mosolyogva Hayu.
Inuyasha újra megmarkolta a ragyogó Tetsuigát. Ismét szabadjára engedte kardja erejét, mire a madár összecsapta irdatlan szárnyait, bűzös széllel csapva meg a fiút. A Szélborda célt tévesztett. Az egyik felhőkarcoló ablaküvegeinek csapódott neki, miket nem tört át, hanem lepattanva róluk a felhők végtelen habjaiba merült bele.
-Az üveg...Visszaveri a Tetsuaigát?-tekintett a kardra Kagome.
Sango, Miroku, Inuyasha és Kagome egymásra tekintettek elégedett mosollyal az arcukon, ugyanarra a ravasz tervre gondolva. És Shippou is, kit csak most vettek észre, amint görcsösen kapaszkodik a szerzetes ruhájában. Miroku megdöbbenten tekintett a kis rókadémonra.
-Téged otthagytunk...
-Én is harcolok!-mosolygott.
-Csalogassuk minél magasabbra, hogy ne sebesüljenek meg az emberek!-kiabálta Kagome.
A vicsorgó bestia Inuyashára tekintett. Szája kitárult, miből ragadós csál habzott elő a tépni akaró agyarak mögül, miközben egy, tűztől lobogó szemében a fiú tükröződött. A tarajos nyelv éhesen hullámzott ragacsosan megcsapva a rothadó levegőt, mikor átfőtte a csonttörő. A bestia fájdalmasan felüvöltött, gyilkos szemeivel a magasba törő Kirara fele tekintve. A hatalmas szárnyak elborították a levegőt, amint kegyetlenül megfodorták a szelet. Hayu
hunyorogni kezdett, hangjában parányi félelem csengett, miközben ostorával dühösen csapkodta a veszett vadat:
-Állj meg! Állj meg!
A madár nem foglalkozott gazdájával. Véresen vibráló tekintetét az előtte szálló Kirarára szegezte, miközben csőre vérszomjasan kitárult. A karmokon megcsillantak a reflektorok fénye, mik imádkozó szemekkel figyelték a felhők fele szálló terentményt. Kirara egy felhőkarcoló mellett szállt, minek szintjei szaporán követték egymást. Mindjárt a tetejére érnek! Inuyasha is a magasba szökkent. A Tetsuiga felragyogott a kezeiben. Már látták az épület felhőket súruló tetejét, alattuk, a feneketlen mélyben Tokio ragyogott.
-MOST!-sikította Kagome.
Kirara megállt. Az őrült madár elszáguldott mellette. Nem tudta időben megállítani irdatlan szárnyait. Hayu vicsorogva ellenfeleire meredt. Leugrott a szörny válláról. Miroku kinyújtotta kezét, miből előtört a mindent elsöprő szél. A Kazanaa kitépte a felhőkarcoló ablakait, miknek csillogó záporával telt meg a levegő. A Halálmadár látóterét elöntötték a csillogó, tépő szilánkok, mik elborították egész, foszladó testét, mindegyikben egy apró, közeledő,
piros pont tükrződött: Inuyasha.
-Pusztulj te dög!-üvöltötte el magát a félszellem.
A Tetsuigából előrobbant a Szélborda, minek sárgás, mindenható fénye a szörnyeteg hunyorgó szemében hullámzott és növekedett, bekapva az összezsugorodott pupilláját . Az
óriási erő nekicsapódott a levegőben hullámzó szilánkoknak, mikről a bestiára verődött, megsokszorozva a Szélborda hihetetlen erejét. Eltűntek az árnyékok. Az eget mennyei
fény öntötte el, melynek vakító hullámaiban vicsorgott a sipító szörny, minek haldokló sikolya beleolvadt a semmibe görcsös testével együtt, körvonala lassan elhalványult, majd
szertefoszlott. Inuyasha szemei hatalmasra gúbadtak ki. A ragyogó fényvihar hullámai, mik süvítve felemésztették a Halálmadarat, egy arcot formáltak, ki kedvesen rámosolygott
a félszellemre. Izayoi volt...Inuyasha ujjait vágyakozóan kinyújtotta. Kezeit langyos, bizsergető hullám simította meg, mint egy örökké szerető anya édes ajkai, majd a szikrázó fényvihar lassan halványodni kezdett, végül pattogva szertefoszlott. A mélyben hullámzó tömegből sikítozó örömujjongás tört elő féktelen taps kíséretében, bár nem tudták, hogy mi végzett a borzalommal.
-Ez hihetetlen volt Kagome!-mosolygott Sango, amint hátra tekintett-Kagome? Kagome?!
A lány nem volt mögötte...

11. Fejezet: Hayu halála

Hayu arca nem volt csalódott, sem dühös. Tökéletesen rideg kifejezés csillogott rebbenés nélküli képéről, miközben fenyegető ujjait Kagome nyaka köré csavarta:
-Visszamegyünk...Soha nem fognak viszont élve látni. A megcsonkított holttestedet fogom elküldeni neked a keselyűkkel.-sziszegte nyugodt hangon, amint a lányt a kútba lökte hideg kezeivel.
Hayu Kagome után ugrott. Az átjáró megnyílt. Kékes ragyogás hulláma öntötte el a mindenséget, minek végtelen, ragyogó mélyében a gonosz szellem és a lány fürdött. Hayu csendes tekintettel meredt maga elé, nézve a közeledő kijárat átható szikráit. Kagome halkan mögéje tekintett. A semmiből érkezve vörös-fehér folt jelent meg a derengő kékség bugyborgó habjaiban. Inuyasha volt. A félszellem előhúzta a kardját, hogy lesújtson vele Hayura, mikor a nő egy hirtelen, higgadt mozdulattal megfordult és ropogó ujjaival megragadta a fiú nyakát. Inuyasha fájdalmasan felnyögött. A nő félholdja izzani kezdett, miközben a kopár, szikrák nélküli szemben a félszellem saját, sápadt arcát látta meg. Hayu ajkai apró mosolyra torzultak:
-Most meghalsz te korcs...-azzal elkezdte szorítani Inuyasha nyakát.
A félszellem szemei fájdalmasan kigúbadtak, miközben kapálódzó kezeivel próbálta kitépni magát a gonosz gyilkos karmai közül, mik égető, maró fény kíséretében ragyogni kezdtek vibráló sötétséget festve mozdulatlan arcára. Kagome nem találta íját, ezért csak egy nyílvesszőt kapott elő, mit Hayu fele csapott. A nő könnyedén elkapta a nyilat gúnyos
vigyor kíséretében:
-Ezzel akarsz megölni? Egy közönséges halandó nem ölhet meg!
Kagome arcára kárörvendő mosoly burjánzott fel:
-Úgy tűnik engem nem figyeltél meg eléggé. Nem igazán vagyok átlagos!
Ekkor feledhetetlen dolog történt. Hayu sárga szemein megtört a jég, amint üresen tátongó pupillája összezsugorodott a döbbenettől. A nyíl ragyogni kezdett a keze közt tiszta fénnnyel borítva el arcát, mi torzzá vált a fájdalom miatt, amint a tárgy felrobbant az ujjai közt,
cafatokra tépve szét. Hayu döbbenten eleresztette Inuyasha nyakát, ki kitépte a nő öve mögül Jaken botját és a Tensaigát, majd lecsapott a Tetsuigával. A nő fagyos tekintete megakadt a páron, miközben görcsösen kinyújtotta épen maradt kezét a közeledő kijárat fényeit próbálva
elérni. Haja csendesen lobogott, miközben teste kettészakadt. Torz ajkai döbbenten szakadtak el egymástól, mikből süvítve buggyantak elő utolsó szavai, miket a FORRÓ gyűlölet szült meg:
-Ő....Csak egy korcs......És Ő...............Csak egy ember................
Az izzó félhold villogva kialudt...Hayu teste megrekedt a két világ közt. Kifeszített, fehér árnyként ragyogott a szikrázó hullámokban, egyre kissebbé válva, majd végleg eltűnt a pár szeme elől, amint elnyelték a derengő habok a végtelen, sötét kékséget téve meg sírjaként.
Inuyasha és Kagome az alagút végéhez tekintettek. A fény elöntötte a látóterüket. Végre talajt érezhettek lábuk alatt.

12. fejezet: A történet vége

A langyos szellő sziszegve tekergett, csendesen lobogtatva meg Sesshomaru haját. A szellem rideg szemeivel hátra tekintett. Inuyasha állt előtte, kezében ott csillogott Jaken botja és az ellopott Tensaiga. A fiú határozottan fagyos tekintető bátyára meredt. Letette a visszaszerzett
dolgokat a földre:
-Sesshomaru, ezek a tieid...
A szellem rebbenés nélküli, nyugodt szemeivel az öccsére tekintett, majd felvette a Tensaigát és átnyújtotta Jakennek a varázsbotot. Utána sarkon fordult, mintha semmi sem történt volna. Inuyasha szelíd hanggal újra megszólította:
-Sesshomaru. Anyád halott...
A szellem megállt érzéketlen hangja kíséretében:
-Sosem volt anyám...
Jaken dühösen a nagyúr felé fordult morogva magában, hogy miért nem öli meg Inuyashát, de Sesshomaru nem válaszolt. A hideg szellem alakja lassan elvészett a gomolygó ködben,
nyomában a mosolygó Rinnel és a kis démonnal...

Inuyasha Kagome mellett ült. Nézték a táncoló hópihéket, miket csendesen fodort a szél. A Hayutól szerzett ékkőszilánkok felragyogtak a nyakában lévő üvegcsében .A lány megfogta a fiú kezét, miközben ragyogó szemeivel ránézett:
-Köszönöm...
-Mit?
-Ami apád sírjában történt...Majdnem feláldoztad magad miattam...
-Keh...Tudtam, hogy gyorsan be fognak gyógyulni a sebeim.-mondta peckesen Inuyasha.
Kagome ráborult a fiú vállára. Inuyasha képét bíbor tűz öntötte el. Rá akart szólni a lányra, de mégsem tette. Kívánta Kagome selymes bőrét. Néhány másodperc szünet következett, majd a csendet a fiú zavarodott hangja törte meg:
-Ami akkor történt este...Nem tudom mi történt velem. Sajnálom...
-Semmi sem történt...Rendben?
Inuyasha nem válaszolt. Ő tett fel újabb kérdést:
-Mi a helyzet a te világodban?
-Fél Tokio romokba...A szentélyt újra kell építeni, de magának a kútnak nem lett semmi baja. Senki sem tudja, hogy mi történt, de ha tudnák is az igazságot, úgyse hinnék el.
A fiú lassan megfordult. Mélyen Kagome szemeibe nézett. Mennyei ragyogás fényeiben fürödve ajkuk összefort, miközben gyengéd kezeikkel egymás testét és lelkét simították meg. A bokrok sűrűjében megbújva Sango és Miroku gyönyörködött a párban, miközben a szerzetes eltakarta a nyafogó Shippou szemeit. Kagome és Inuyasha egymásra borulva a menny habzó felhőire tekintett, és a belőlük szikrázó fényekre, miknek tiszta fátyola mögött Izayoi mosolygott és vigyázott rájuk...

Vége