1. Fejezet: Megsiratnád?

A hideg szellő kegyetlen suttogása dermesztette meg a
levegőt. A száraz falevelek nyikorogtak a fagyos
lehellettől. Az eget elborította egy sötét felleg, mi ében
szájával készült elnyelni a napot. Sziszegő sötétség
burjánzott a levegőben, a messzi határ vidékeit már elnyelte
az éj. Egy nő állt egy épület virágokkal díszített
kertjében. Nyirkos és ében volt az idő, nem lehetett látni
az arcát, de valahonnan a sötét mélyéről felragyogott egy
kegyetlen szem. A ruhája fehér volt, mint a haja, mi lassan
lobogott a szél hullámaiban. Egy kisfiú ballagott elő a
házból. Fejét lesütötte, hogy annya ne lássa szégyenkező
szemeit, mikben halványan elfojtott könnyek derengtek. A nő
hangja kimért volt és hideg:
-Szégyent hozol rám fiam...
A fiú nem szólalt meg, továbbra is fegyelmezetten nézte a
földet és próbálta arcáról elrejteni a rettegést, mi vacogó
lábairól kúszott fel:
-Sajnálom...
Néhány perc, fenyegető szünet következett, majd a nő szép
ajkai újra elszakították egymást:
-A sajnálat nem elég. Olyan vagy, mint apád.
A fiú szemeit becsukta, majd mikor újra kinyíltak egy
dagadó, sós buborék nőtt rajtuk, mit próbált elfojtani. A
könnycsepp az állára csorgott, majd onnan le a földre. A
levegőt megrázta a loccsanás. Nem szabadna sírnia. Nem
sírhat! Nem teheti meg, mert nincs joga hozzá! A nő ragyogó
szemei hunyorogni kezdtek a sötétben. Egy paraszt dolgozott
a kertben. Verejtékző arcára rémült árny borult, mikor
meglátta, hogy rámerednek. A nő homlokán lévő félhold
felragyogott, miközben kezeit lassan és kimérten
kinyújtotta. Ujjai fényleni kezdtek. A paraszt kezei lassan
szedték a gyomot, majd eszméletlenül gyorsak lettek, amint a
pánik görcsbe rántotta őket. A fiú nem nézett oda.
Tekintetét elkapta, de fülei nem tudtak elmenekülni.
Hallotta a kegyetlen fröcsögést, amint vörös cseppek
záporával telik meg a levegő. A paraszt szája kitárult.
Ordítozni készült, de csak habzó halálhörgés hagyta el
ajkait, miközben összezsugorodott pupillájában fényes ostor
tükröződött. A fiú sírni akart, de az ostor most a feje
mellett suhant el, szétzúzva a dagadó könnyet, mi a derengő
szemből készült előbuggyanni. A nő hangja gonoszul suttogott:
-Megsiratnád?
-Nem...
A fiú ránézett a holttestre. Nem szabad sírnia. Nincs joga
hozzá! A nő sarkon fordult és bement a házba. A szél lassan
suhogott tovább, fosztva a cseresznye fa virágait. Mintha
havazott volna...

2. Fejezet: Angyal

Inuyasha talpát kissé csiklandozta a hó, szőre is felállt a
csípő, mennyből aláhulló hópihék miatt, de nem törődött
velük. Nem izgatta a hideg, fel sem fogta a vacogtató
érzést, tudata legmélyén is csak halványan villant fel a
jeges kimerültség, mert számára semmit sem jelentett ez az
ünnep. Bámulta a táncoló hópihéket, mik kergették egymást a
szélben, mi fagyos lélegzettel csapott az arcába
meglobogtatva haját. A félszellem merengő, sárga szemeivel
meredt újra az égbolt hullámzó fátyolára. Érezte, ahogy egy
könnycsepp dagad meg a szemében, mi szinte jéggé dermed.
Megtörölte szemeit. Nem akart sírni. Túl büszke volt hozzá.
Néhány percre a földre sütötte remegő tekintetét, miben
áthatóan ragyogott a hó.
-Anyám...-sóhajtott fel.
Kezeit ruhája alá túrta és bőrét kezdte el maszírozni, hogy
leperegjen róla a hidegség. Nem akart bemenni Kagoméék
házába. Nem. Most csak egyedül szeretett volna lenni. Újra
felderengtek benne a keserű emlékek, anyja ugyanis karácsony
napján halt meg. Szemeire merengő árny borult.
Saját magát látta, amint kisgyerekként anyja meleg, szerető
kezeire borul, majd vidám szemekkel rámered a nőre és
szorosan átöleli a ruhájába csimpaszkodva:
-Anya, ugye mindig együtt maradunk?
-Együtt fiam.-mosolygott a nő, majd ő is átkarolta Inuyashát.
-Fázol?-kérdezte Inuyasha.
-Egy kicsit...
Izayoi próbálta elrejteni könnyeit, mik ezüstös patakként
öntötték el arcát.
Inuyasha megborzongott, amint visszagondolt erre. Tudta,
hogy anyja nem fázik. Tudta, hogy mi volt az a görcsös
rángatózás, de nem merte megkérdezni, mert félt a választól.
A fiú újra elkezdte kémlelni az eget. A menny habzó felhőire
tekintett, miknek fátyola mögül halvány fénysugár vetkőzött
ki. A szikrázó fény hirtelen erősödni kezdett, annyira, hogy
Inuyashának el kellett kapnia a tekintetét, mert már égette
szemeit a tiszta, mennyei köd. Mikor a hunyorgó sugár
halványodni kezdett újra a felhőkre nézett, majd remegő
szemei a kavargó hópihékre szegeződtek. A sok millió kis
darab, mintha valami alakot formált volna. Egy kecses,
szelíd testet, ki kitárta simogató, védelmet nyújtó
szárnyait. Inuyasha testét elöntötték a hópihék. De a kis
csillagok nem voltak hidegek. Melegen simultak bőréhez,
miközben megnyugtató, ártatlan suttogás dallamként süvített
bele füleibe. Nem értette a szavakat, de érezte őket. Érezte
a szeretetet bennük. Inuyasha újra a menny felhői fele
tekintett, miknek habjaiba lassan belemerült a szépséges
alak, miközben még a távolban kinyújtotta kezeit a fiú fele
és letörölte róla az édes könnyeket.
-Mindig együtt leszünk.
Hirtelen újabb kéz érintette meg Inuyasha testét. Amint
hátra pillantott a fiú, Kagomét látta meg. A lány csillogó
szemeivel Inuyashára meredt:
-Jössz? Kész a vacsora. Ugye nem akarsz megfázni? Mi a baj?
-Keh...Semmi!-kiáltott fel felháborodottan a félszellem.
Kagome fejét bánatosan lehajtotta, mire a fiú rámeredt és
megérintette a kezét:
-Bocsáss meg.
A hulló hópihék függyönye mögött egymásra meredtek, majd
Inuyasha megállt és magához húzta a lányt megvédve testével
a hideg lehelletétől. A fiú elmosolygott:
-Menjünk...-azzal elindultak a ház fele.
Már érződött a sült fenséges szaga, már látták a
feldíszített karácsonyfa vidám fényeit. De egyik csoda sem
ért fel azzal, amit akkor pillantott meg, mikor hátra
fordult utoljára. A menny fényei újra megtörék a hóesést.
Izayoi mosolyát látta meg bennük...

3. Fejezet: A meglepő hír

A menny felhői lassan nyíltak meg. A nap szikrázó sugarai
elöntötték a dombokat. Shippou furcsa, aggódó szemekkel
Kagoméra nézett, majd az előttük ballagó Inuyashára:
-Nagyon furcsán viselkedik. Olyan halk. Mi bánthatja?
-Nem tudom. Nem mondja el. Nem erőltetem, ha nem akar
beszélni róla. Hogy telt a te karácsonyod
Shippou?-mosolygott fel a lány.
-Jól. Miroku Sangot nyaggatta állandóan, valamilyen ajándék
miatt, de ő nem akarta elfogadni. Azt mondta durva lenne egy
kölyök előtt. Nem értem, milyen az az ajándék, amit egy
gyerek nem láthat.-mondta kissé sértődötten.
Kagome arcára halvány pír szökött fel. Hirtelen Inuyasha
megállt. Haját csendesen lobogtatta a szél. Egy alak állt a
fák közt. Arany szemei csendesen szikráztak, mindegyik
fényben volt valami hideg parázs, mitől felállt a félszellem
hátán a szőr. Sesshomaru lassan lépett elő. A szellem
érzéstelen szemeivel a párra tekintett. Shippou félelmében a
lány mögé bújt. Mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon,
Inuyasha felébredt a csendes állapotból, amint állkapcsa
dühödten remegett, miközben félelmetesen higgadt bátyára meredt:
-Mit keresel itt?
-Megéreztem a szagod.
-Mit akarsz? Gondolom nem azért jöttél, hogy boldog
karácsonyt kívánj!-tekergett kárörvendő mosoly arcára.
-Az emberek és a nyomorult kis ünnepeik tökéletesen hidegen
hagynak. Anyád vére folyik az ereidben félig-meddig.
Természetes, hogy te is vonzódsz ezekhez a szokásokhoz, de
nem kellene dicsekedned velük. Szégyent hozol apánk vérére.
-Bocsáss meg Sesshomaru, de nem az én hibám az hogy te szív
nélkül jöttél a világra.
-Megöllek...
-Sokszor hallottam már ezt, mondj valami újat.
Sesshomaru megindult. Rebbenés nélküli arccal vágtatott a
félszellem fele, miközben féktelen keze kegyetlen
„grimaszba” torzult. Az ostor, mint egy tekergő, vérszomjas
kígyó csapott fel a magasba, majd sújtott le a Tetsuigára.
Inuyasha kissé hátra esett a nagy erejű támadás miatt, de
nem hátrált meg. A ragyogó ostor újra lecsapott, olyan
erővel, hogy a belőle kipattogó szikrák megcsípték a fiú arcát.
-Inuyasha!-sikítozott Kagome.
A szellem előrántotta a Toukijint. A kardok ádázul
csapkodták egymást. Összeütközésükkor éles, fülsüketítő
sipítás hallatszott, mintha sírtak volna, amint egymást
marcangolták az erőteljes csapások miatt. Az ostor továbbra
is tekergett a szellem ujjai közt, mik fogták a kardot is,
mint egy önálló életet élő kígyó, ott suhogva Inuyasha feje
körül, mintha meg akarná harapni. A két küzdő hamarosan
eltűnt Kagome látóteréből, szemei is szinte csak két
egymásba belekapó foltot tudtak kivenni. Utánuk szaladt. A
levegő megtelt a süvítő kardok hangjával. Sesshomaru most
ereje teljében volt. A lány újra megpillantotta őket.
Inuyasha egy kisebb szakadék peremén küzdött a szellemmel,
alattuk befagyott tó tátongott. A lány észre vette, hogy a
fiú már csak védekezni tud, alig tud ellenállni Sesshomaru
gyilkos csapásainak, kinek fegyelmezett arcára most egy
apró, elégedett mosoly villant fel. A Toukijin a magasba
emelkedett, vérszomjas pengéjén megcsillant a nap.
-FEKSZIK!-sikított fel a lány.
Inuyasha a mélybe zuhant. A kard célt tévesztett. Jeges
csobbanás hangja töltötte meg a levegőt, amint a fiú áttörte
a jégpáncélt. Sesshomaru csalódottan hunyorogni kezdett.
Arcára vibráló, fenyegető árny terült szét, amint pengeéles
körmei ragyogni kezdtek. Hirtelen arany sugár kíséretében
jégdarabokkal telt meg a levegő. A szellem látóterét
elöntötték a széthulló „cafatok”. Sesshomaru utat nyitott a
csillógó víz ragyogó fátyola közt, de már elkésett.
Áldozatai már eltüntek.
-Hol vagy Sesshomaru nagyúr?-kiabálta Jaken.
A kis démon szemei felragyogtak, amint megpillantotta
szeretett nagyurát, de hirtelen a vidámságtól sikítozó Rin
gázolt át rajta:
-Sesshomaru nagyúr!
-Rin...
-Sesshomaru nagyúr, mit csináltál? Miért hagytál úgy el minket?
-Volt egy kis elintézni valóm...-azzal a szellem sarkon
fordult a lánnyal és Jakennel a nyomában.

Inuyasha a földön hasalt Kaede kunyhójában. Verejtékző hátán
kisebb sebek tátongtak, mik azonnal kezdtek beforradni.
Dühös, éles tekintettel meredt maga elé, de az arcán ragyogó
furcsa, fegyelmezett magatartás nem tűnt el. Kagome vizes
ruhával borogatta a fiú hátát, hogy lehűtse a verejtékező
izmokat, mik izgatóan hullámoztak ujjai alatt. A lány
gyengéden megtörölte Inuyasha testét selymes kezeivel, miket
próbált lenyugtatni, hogy ne kezdjenek el remegni a kéjes
vágytól, amit az az élvezet nyújtott számára, hogy ujjai
hozzá érhettek a félszellem bőréhez. De nem engedhetett a
mámorító csábításnak. Sango és Miroku is ott voltak, kik
kíváncsi szemekkel nézték őket, miközben a szerzetes
eltakarta Shippou szemeit. Kagome próbálta elrejteni arcáról
a pírt és próbálta elfojtani a szemeiben derengő kéjt.
Inuyasha nem törődött a lánnyal. Mintha nem is érezte volna
a lány kényeztető kezeit, meredt maga elé, majd lassan
megszólalt:
-Az az átkozott...Majdnem megölt.
-Ne törődj vele.
-Sosem tanul. De félek, hogy egyszer nem fog hibázni.
Kagome bólintott. A lány ijedten észrevette, hogy már puszta
kezeivel simogatja a fiút. Kezeit gyorsan elkapta. A
félszellem tekintetét a lányra szegezte:
-Mi a baj Kagome?
Hirtelen Kaede lépett be a kunyhóba:
-Attól tartok nem sok időtök van a pihenésre.
-Mi történt Kaede anyó?-kérdezte Sango.
-Egy vérszomjas szellem garázdálkodik a környéken. Ártatlan
embereket mészárol le, falukat tesz a földdel egyenlővé. De
ez nem minden. Ami sokkal nyugtalanítóbb az az, hogy a
szellem, az egyik túlélő elmondása szerint kíértetiesen
hasonlít valakire.
Néhány másodperc vészjóló, fenyegető szünet következett,
majd Kaede öreg ajkai lassan elszakadtak egymástól. A szó
félelmetes, kegyetlen hanglejtéssel buggyant ki a szájából:
-Sesshomarura...
-MI?-ugrott fel Inuyasha ökölbe szorítva kezeit.
-Öregeket, gyerekeket, férfiakat, nőket ölt meg. Ártatlan
embereket.
-Az a bolond. A történtek után? Együttes erővel legyőztük a
Souungat. Azt hittem drága bátyám némi változáson esett át,
de ahogy a mondás tartja, vérszomjas, embergyűlölő kutyából
nem lesz öleb. Tudtam, hogy nem tagadja meg a vérét.
-De Inuyasha? Mi van, ha csapda?-kérdezte aggódva
Kagome-Lehet, hogy nem Sesshomaru a tettes, hanem...
Hirtelen halk nyögés hallatszott fel. A lány az ajtó fele
tekintett. Két férfi egy sérült harmadikat cipelt a vállán.
A sebesült ruhája mocskos volt a vértől, ami hosszú,
kíméletlen tócsákban fröcsögött, jelezve azt az utat,
ahonnan jöttek. Sápadt arcát lassan felkapta és üveges
szemeivel Inuyashára meredt. Remegő ajkai mögül habzó nyál
csorgott alá, mibe vérfagyasztó vörösség is vegyült, miközben
nyelve mögül halálhörgést nyögött:
-A fé.....hold.....Azo... a szeme..azo... a sága, hidegggg
szeei...
Inuyasha kirontott a kunyhóból és az erdő fele vette az
irányt. Kagome utána nyúlt, de nem érte el. A fiú még
visszakiabált feléjük, mielőtt eltűnt volna a sűrűben:
-Ne kövessetek!

4. Fejezet: A vérszomjas szellem

Akimoto vacogva feküdt a lovasszekér alatt. A nő verejtéke
ragadós, forró masszaként hatolt a ruhája alá. Fogai
kétségbeesetten kopogtak szájában, kezei tehetetlenül
rázkódtak a félelem miatt, miközben remegő szemeit, mik
könnyekkel teltek meg, a kerekek fele szegezte. Tompa
sziszegést hallott. Látta, amint óriási karmok csapódnak a
földbe. Levegőt sem mert venni, vörösödő arca elfojtott
sikítását takarta el. Hallotta, amint a szörnyeteg morog,
majd a levegőbe szippant. Biztos megtalálja, és akkor
széttépi! Darabokra fogja tépni! Fagyos csend következett. A
szörny megállt, szimatolását abbahagyta. A csendet kimért,
éhes sziszegés borzolta meg. Akimoto ruháját nedves forróság
öntötte el. Lassan elkezdett hátrálni, hogy ki tudjon törni
a szekér másik oldalán. Közben a szétmarcangolt lovakra
tekintett. Jó ég...Hirtelen a bestia förtelmes,
krokodilszerű pofáját a szekér alá csapta és rideg
hüllőszemeivel a nőre meredt. A feyegető állkapocs az orra
előtt csapódott össze, de nem érte el. A nőből kétségbeesett
sikoly tört elő. A szörnyeteg szája újra kitárult, elöntve
Akimoto látóterét, ki már a fogakat se látta, csak a
tekergő, húsos nyelvet és magát a lény gyomrát. Készült
arra, hogy az agyarak belemélyednek a húsába, de hirtelen a
szörnyből fájdalmas sipítás tört elő. A nő végre kijutott a
szekér alól. Látta, amint a bestia holtan elterül a földön
és kigúbadt, elvörösödött szemeivel rá mered. Akimoto az
erdő fele tekintett. Fehér hajú alak állt a szélben. A nő
kezeit kitárta, hogy köszönetet mondjon megmentőjének,
miközben szemei hálás csillagokkal teltek meg:
-Köszönöm!
Az alak kinyújtotta vibráló kezeit. Akimoto arcára fagyott
mosolyáról halk suttogás hallatszott:
-Ne...

5. Fejezet: Inuyasha Sesshomaru ellen

Sesshomaru nyugodtan meredt maga elé a fák árnyékában.
Rebbenés nélküli, csendes szemeit Jakenre és a játszó Rinre
szegezte. A kislány vidáman hancúrozott a kis démon körül,
ki kiabálva próbálta oktatni Rint. A lány nem törődött a
goromba Jakennel. Rakoncátlan lábaival köröket írt le, utána
a bokrok közé szaladt. Jaken utána loholt. Sesshomaru
fegyelmezett arcával rájuk nézett. A szél hidegen
meglobogott. A szellem rideg tekintetét oldalra szegezte.
Inuyasha állt vele szemben. A fiú szája dühödten vicsorgott,
miközben elszánt kezeivel erősen megmarkolta a Tetsuigát.
Sesshomaru nyugodt hanggal megszólította dühös öccsét:
-A változatosság kedvéért te keresel fel, hogy megölj?
-Fogd be! Rengeteg ártatlan embert lemészároltál, ideje
megfizetned!
Sesshomaru nem szólalt meg. Lassan felállt, kezét
kinyújtotta, mi fenyegetően ragyogni kezdett. Inuyasha
ordítozva megindult, feléje csapva kardját:
-Most MEGHALSZ!
A fényes ostor sziszegve megindult és körülcsavarta a
Tetsuigát. A félszellem szemeit egy pillanatra elvakította a
sercegő csáp, mi elborította a kardot, de nem sok ideje
maradt arra, hogy ezzel törődjön, mert Sesshomaru maga fele
rántotta az ostort vele együtt. A szellem visszahúzta a
ragyogó csápot és előrántotta a Toukijint. Inuyasha
megfékezte lábaival Sesshomaru fele „zuhanó” tetsét, mert
majdnem a csillogó pengébe lökte a szellem. A Tetsuiga és a
Toukijin összecsapott. Mintha pattogó villámok csaptak volna
elő a két kardból, amint azok csattogva egymásnak ütköztek.
Inuyasha kissé meghátrált, miközben nyálazva elkiáltotta magát:
-Szélborda!
A Tetsuigából mindent átható fényvihar robbant elő, minek
utjából Sesshomaru könnyedén kitért, ki a magasba dobta a
kardját. A félszellem egyik kezére rátekeredett az ostor, mi
sziszegve megfodorta a levegőt, majd vonagolva a földhöz
hajította. A szellem a levegőben kecses könnyedséggel
elkapta a kardot, minek pengéje fenyegetően felszikrázott a
nap vakító sugarai közt. Sesshomaru tekintete nyugodt volt,
de szemeinek mélyén csillogott a düh, amint földön heverő
öccsére tekintett. A szellem megperdült a levegőben, ruhája
kísértetiesen meglobogott a fagyos szélben. Sesshomaru
halálos nyílként omlott alá a nap szikrázó sugaraiban
fürödve kezét magasba lendítve a karddal:
-Még mindig nem tudod hol a helyed...
A Toukijin éle belemélyedt Inuyasha homlokának bőrébe,
feltépve azt, miközben belőle halvány vörösség csorgott alá,
végignyalva a fiú állát, nedvessé téve a talajt. A Tetsuiga
remegve küzdött Sesshomaru ellen. Inuyasha semmit sem
látott, csak a mindent elöntő pengét és szeme sarkában a
vérét, minek sós bűze az orrába hatolt. Inuyasha dühödten
ellökte magától a szellemet, ki újból neki rontott. A két
kard süvítve újból egymásnak csapódott. Sesshomaru fagyos
arcán halvány mosoly kúszott fel:
-Te akarsz megölni? Védekezni is alig bírsz...
Inuyasha hirtelen a magasba ugrott. Sesshomaru követte. Egy
erős mozdulattal elékerült. A fiú lábaival elrugaszkodott a
levegőben, amint megrúgta bátyát, kinek kegyetlen szemei a
Toukijin szikrázó pengéjén tükröződtek.
-Szélborda!-üvöltötte el magát újra Inuyasha.
Sesshomaru ismét kitért a támadás elől elégedett arccal
rámeredve a fáradó fiúra csendes szemeivel:
-Gyenge kis lény vagy....
-Olyan furcsa, hogy ez a gyenge kis lény már annyiszor
legyőzött!
Alig értek a földre, feszes lábaik újra elrúgták maguktól a
talajt. A kardok csapkodása megtöltötte a levegőt. Hirtelen
Inuyasha fáradtan a földre rogyott. Remegő kezeivel
megszorította a vállát. Dühös szemeit az ujjaira szegezte,
mik mögül a habzó vér bugyogva tört elő meleg masszába
áztatva ruháját. Sesshomaru mögötte állt pár méterrel. A
szellem lassan megfordult és a fiúra meredt. Inuyasha nyögve
felállt. Kardja felcsillant a napfényben. A fiú elszántan
felüvöltött:
-MEGHALSZ!
Hirtelen, mint valami mennyei csoda, a sűrű bokrok közül Rin
futott elő. A kislány kezeit a szellem lába közé fonta és
tiltakozó, derengő szemeit Inuyashára szegezte, miközben
remegő szája mögül a kétségbeesett szavak hatalmas súlyként
a félszellemre omlottak:
-Ne bántsd Sesshomarut!
Inuyasha megtorpant. Megdöbbentten a lányra tekintett. Rin
ordítozni kezdett, majd fejét Sesshomaru ruhájába túrta
elállva könnyei útját, mik csillogva töltötték meg a levegőt:
-Nem bánthatod! Nem engedem! Nem engedem hogy bántsd!
Hirtelen Sesshomaru felkapta a fejét és arany szemeivel a
bozót fele tekintette, miből Jaken hörgő hangja halatszott.
A szellem a sűrűbe rontott magára hagyva Inuyashát, ki
néhány másodpercig még farkasszemet nézett Rinnel, ki dühtől
hullámzó szemeit rá szegezte, mikben megvetés csillogott,
mintha egy förtelmes gyilkos előtt állt volna. Utána a lány
is eltűnt a bokrok közt. Inuyasha nem értette. Zavarodott
tekintettel utánuk tekintett, de hirtelen lábait féktelen
zsibbadás öntötte el, mi görcsbe rántotta verejtékző testét.
Mielőtt minden elsötétült volna előtte, még meglátta Kagome
ijedt arcát, majd mindent elnémított a csendet rikoltozó semmi.

6. fejezet: A találkozás

Sesshomaru sárga szemeivel Jaknen testére pillantott.A kis
démon ében, üres szemeit a nagyúrra szegezte, szája megállt
a lecsukódásban, miközben belőle elfojtott csend
rikoltozott, görcsös kezeivel szorongatva a levegőt. A
szellem halk szemeit a tátogó sötétség fele szegezte, miben
fehér árny alakja vált láthatóvá. Az ében sűrű feneketlen
mélyéről kegyetlen szempár ragyogott fel és egy vörös
félhold. Sesshomaru kezei fenyegetően megroppantak, szemei
hidegen hunyorogtak. Tökéletesen higgadtak tűnt,
félelmetesen nyugodt tekintete nem árulkodott félelemről,
pedig a szemében csillogó ragyogás mélyén lapult
valami...Valami elfojtott érzelem...
Nem sírhat! Nem! Nincs joga hozzá!
A fehér alak lassan közeledett, mint egy kísértet. Először
fehér ruhája vetkőzött ki az éjből, lobogó hajával, utána
finom ajkai, végül az érzelmek nélküli arany szempár. Mintha
egy tükör előtt állt volna Sesshomaru előtt. Az alak
vérfagyasztó tekintete, fehér haja, a félhold a homlokán
hasonlított a szellemre, egyetlen jelentős dolgot kivéve. Az
idegen nő volt. Kezében Jaken megkaparintott botja virított.
Sesshomaru elővette a Tensaigát és lesújtott vele a halott
Jakenre. A kis démon felkapta tekintetét. Értetlen szemeit a
két egymással szemben álló szellem közt ingáztatta. Jaken
dühösen Sesshomaru fele mordult:
-Ez a bestia megölt nagyuram. Végezz vele nagyuram amiért
orvul megtámadott és elvette a botomat!
Sesshomaru szemei megrebbentek:
-Félre Jaken.
A nő fagyosan megszólalt:
-Rég találkoztunk Sesshomaru.
-Hayu...Úgy tudtam régen meghaltál...
-Hamisak a pletykák. Nem olyan könnyű engem elpusztítani,
ahogy téged sem.
Jaken szemei kigúbadtak. Csak most esett le neki a
döbbenetes tény, hogy miért hasonlított annyira a nő
Sesshomarura:
-Nagyuram! Ez nem lehet igaz, ez csak valami trükk. Ő a
te...A te?
-Igen Jaken...
Hayu hideg arcán apró mosoly törte meg a jeget:
-Olyan szép vagy mint apád...De elhagyott. Egy közönséges
halandó miatt.
-Mit akarsz?
Hirtelen Rin rontott elő a bokrok közül. Döbbent tekintetét
a két szellem fele szegezte. Hayu kezeit lassan kinyújtotta.
Karmai ragyogni kezdtek. Az ostor sziszegve takergett elő
belőlük, mint egy megbűvölt kígyó vonagolva csapkodva a
levegőt. A nő jeges szemeit, mikre fenyegető sötétség
borult, Rinre szegezte. A ragyogó ostor a lány fele kapott.
Rin kezeit maga elé kapta. Sikoltani se maradt ideje.
Hallotta, ahogy az ostor felhasítja a levegőt, de nem érte
el. Hayu szemeiben parány döbbenet csillogott. Szája apró,
csalódott grimaszba torzult:
-Látom nem csak külsőleg hasonlítasz apádra...Szégyent hozol
rám!-azzal a Rin előtt álló Sesshomarura csapta újra
ostorát. A szellem nem tántorodott meg, mintha nem is érezte
volna a csapást. A nő ajkai mögül dermesztő szavak gomolyogtak:
-De látom a hidegvéredet tőlem örökölted...
Sesshomaru és Hayu ostora néhány pilanatra egymásba
gabalyodott, majd különválva egymásba csapott hideg villanás
fényével borítva el a levegőt. Rin ijedten kuporodott
félelemtől megbénult Jaken mögé. Sesshomaru hirtelen előre
rántotta kezét. Hayu szemei kigubdtak a meglepettségtől. A
szellem könyörtelen ujjait a nyaka köré csavarta. A nő
gonoszul sziszegett:
-Mire vársz? Ölj meg!
Sesshomaru fagyosan meredt rá annyára. Hayu hangjában
csalódottság csengett:
-Gyenge vagy...Mint az apád...
A nő kitépte magát Sesshomaru karmaiból és egy gyors
mozdulattal elvette tőle a Tensaigát. Hayu a kardra meredt:
-A tiedet nem védi varázslat. Tehát ez az
örökséged...Szánalmas...-azzal rideg szemeit Rinre
szegezte-Őt megsiratnád?
Sesshomaru megindult a nő fele, de nem tudta elérni. Hayu
köddé vált, hangja visszhangozva hullámzott:
-Nem mindent örököltél tőlem...
A szél szárnyán szinte szelíden szálltak a szavak:
-Szem sosem láthatja...Végső nyughelyét ki őrzi, titkát soha
fel nem fedi...
Sesshomaru szó nélkül sarkon fordult, mintha semmi sem
történt volna. Pedig Hayu magával vitte a Tensaigát és Jaken
botját. Az eső kövér cseppekben esni kezdett...

Folytatása következik.....